A kedélyeinket igen felborzolta egy bizonyos Parászka Boróka által írt cikk, ami az alábbi linken olvasható. Amit róla tudni kell, a Hargita Megye Tanácsának alkalmazottja volt addig, amíg a közösség ki nem lökte magából, mint egy normális élő szervezet a gennyes csomót. A különösen szűklátókörű magyarellenessége nem újdonság. Bizonyíték a 2006 – ban írt elmélkedése, ami olvasható az alább megadott linken. Ennél több időt elpocsékolni felesleges. Csak az foglalkoztat: valakik nagyon megfizetik ezért, vagy elmebeteg? Ja, és mi a véleménye mindezekről a kedves papának?     http://www.manna.ro/szauna/Csabakiralyfi_roma_magyar_csikszentkiraly_2009_07_13.html   Nesztek nektek csabakirályfizás

Parászka Boróka | 2009-07-13

Hogy Székelyföld szép, nemzeti és fenyőszagú, évek óta sulykolják az ott lakókba és az oda látogatókba a helyi önkormányzatok. Hogy Székelyföld sötét, indulatos, szegény, tanácstalan és igazságtalan, az csak most vált egyértelművé. Ki mossa le a szégyent?

Ki ne ismerné a fegyveresek elől menekülő civilek, anyák és gyerekek, lépcsőn semmibe guruló babakocsi százéves filmkockáit? Eizenstein borzalmas látomását a menekülésről, a félelemről, a megszégyenítettségről és megszégyenülésről. 

Mindeddig azt hittem, hogy ahhoz, hogy ezek a filmkockák megszülessenek, birodalmakra és birodalmak összeomlására volt szükség, méteres lépcsősorra, többezres tömegekre, világégésre,

a pánik egyetemességének tapasztalására.


Mekkorát tévedtem! Nem volt semmiféle birodalom, hadsereg és világégés sem a csíkszentmártoniak, sem a csíkszentkirályiak (ó, szent csíkiak) mögött akkor, amikor kaszát és kapát ragadtak, a falu végén menekülő emberek és asszonyok, visító gyermekek nyomába eredtek. 

Igen, azok után az emberek után, akik más legelőjére vitték a gebéjüket, az asszonyok után, akik szürkületben csökött répát loptak a híg levesbe, 

düledező kertek alatt futva vitték a zsákmányt. 

Azok után a gyerekek után, akik gyomrában napról napra csak az elcsórt vackor, bingyó alma került. Nem ismernek ezek rendet. Miféle világ ez? Miféle szorongás, ahol néhány öl szénán, kosárnyi krumplin múlik a becsület? Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. Répáját félti, nem az életét.

Mivé rothadnak a dölyffel fényesített szimbólumok, zászlók, a felböfögött szózatok? Látták-e magukat ezek a tiszta székely emberek, ezek a lófők, amikor agyonverték a cigány lovát az égő istálló előtt? Ez kellett az igazsághoz? Nesztek nektek csabakirályfizás, lóáldozás.

Elmúlik ez is. Marad majd valami rossz emlék, valami kellemetlen kis bűz Csík fölött. Néhány hétig egymásra mutogat az önkormányzat, a rendőrség, hogy ki a hibás. És hát hibás az van, persze. Mert mi végre volt az a végtelen pofázás Székelyföld fejlesztéséről, a beruházásokról, ha a székely ember még mindig annyira szegény, hogy 

répáért markol kaszát? 

És hol vannak az oly karitatív, mély érzésű egyházaink és elkötelezett közösségi munkásaink, hogy tétlenül nézik évtizedek óta, mint fagy meg, hányódik, hogy egyszerűen nem létezik több száz cigány emberünk? És hol van a rendőrség, mielőtt lángra lobbannának a csűrök?

Hol lennének? Ez a helyzet jó az érintetteknek. Jó a szemforgató önkormányzatoknak, mert azért megtanulták a cigányok, hogy hol a helyük, nincs szükség most jó ideig se fegyelmezésre, se változtatásra. 

Eltakarodott, akinek el kellett takarodnia. És meghúzza magát, aki egyebet nem tehet. Csend lesz. Jó a rendőröknek, és általában jó a román nyilvánosságnak, mert elmondhatják, hogy hazugság a magyarellenesség. A magyarok maguk ritkítják saját soraikat. 


A legnagyobb szégyen azonban 

nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok.

És az oly sokat fényesített Székelyföldből nem marad más, csak ez a kis múlékony bűz, ez a perzsszag, az erdő alján menekülők gyenge lábnyoma.

http://www.erdely.ma/publicisztika.php?id=55383&?cim=szabad_gyalazni_a_csiki_magyarokat_

Szabad gyalázni a csíki magyarokat?
[ 2009. július 23. ]

  Megdöbbentően rosszindulatú, uszító hangvételű, rasszista, fajgyűlölő cikk jelent meg a manna.ro honlapon, a Nesze neked csabakirályfizás című írás szerzője Parászka Boróka. Mielőtt a lényegre térnénk, hadd említsem meg: a manna.ro honlapot a Scripta Kiadó adja ki, mely a közelmúltig Verestóy Attila szenátor tulajdona volt (99,89 százalékos tulajdonrésszel). A Scripta Kiadóban jelenleg a Free Press Románia Alapítvány a többségi tulajdonos, fő kiadványai az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport – melyek köztudottan az RMDSZ szócsövei. A manna.ro-t ritkán nézegettem, de rendben volt – eddig. Ez a cikk azonban megdöbbentő, szerzője a Csíkszentmártonban és Csíkszentkirályon kirobbant, szerencsére súlyos következmények nélküli magyar–roma ellentétek kapcsán ragad tollat – valószínűleg azért, hogy minden tévedést kizárjon –, és már elöljáróban leszögezi: „Hogy Székelyföld sötét, indulatos, szegény, tanácstalan és igazságtalan, az csak most vált egyértelművé." Parászka Boróka írása az elhallgatás és a nyílt hazugság technikáit váltogatja, szerinte a konfliktus azért tört ki, mert pár ló máshol legelt, s az anyák „csökött répát loptak a híg levesbe". Mivel Parászka tudatosan elhallgatja, lehazudja azt, hogy mindkét községben a romák sorozatos erőszakos tettei (Szentkirályon például nem a répát majszoló cigánygyerek éhsége, hanem a késsel ölni akaró és súlyos sérülést okozó felnőtt roma férfi büntetlensége) miatt fogyott el a lakosság türelme, nyilván, hogy következtetése csak lesújtó lehet: azok a „szent csíkiak", akik kaszával és kapával kergettek gyerekeket, milyenek is lehetnek? Parászka Boróka bátran kérdez és válaszol: „Miféle szerencsétlen, nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb." S még itt sem áll meg, a Ceausescu-korszak végére jellemző rasszista, magyarellenes dühvel kimondja a szentenciát: „A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok." 

Ezek vagyunk tehát mi, csíki magyarok, székelyek Parászka Boróka és a manna.ro honlap szerkesztői szerint: szerencsétlen nyomorultak, állatok. Az írás a honlapon található információk szerint 2009. július 13-án, pontosan 18 óra 30 perckor került közszemlére, valószínű, nagyon sokan olvasták. Érdekes azonban, hogy sem elhatárolódás, sem tiltakozás nem történt, pedig – eddig azt hittem legalábbis – az erdélyi magyar közélet nagyon érzékenyen reagál az ilyen jellegű uszításra. Pár hónapja csak, hogy közéleti személyiségek aláírásgyűjtést indítottak tiltakozásul egy lapunkban megjelent György Attila-írás nyomán, pedig abban sem fajt, sem vallást nem sértett a szerző, csupán egy magyarországi liberális pártot érintett meg... Van azonban egy halvány, igen halvány sejtésem: ha Parászka Boróka nemes felháborodásában nem saját népét, hanem teszem azt az udvarhelyi zsidókat vagy a gyergyói örményeket nevezi szerencsétlen, nyomorult állatoknak, lett volna már rég akkora jujujujj, amilyen illik! Gyűlnének az aláírások, kiállna Kelemen Hunor, első oldalon tiltakoznának többek között a Scripta Kiadó újságai is... Ám ne hagyjam elszabadulni a lovakat, hiszen tévedhetek... Lehet, csak a nyári szabadságolások, a politikai táborok nyüzsgése miatt kerülte el ez a förmedvény azok figyelmét, akik odafigyelnek. Akkor rendben, nem maradtunk le semmiről, most, ezúton tudatom: magyarellenes, uszító hangvételű, gyűlöletkeltésre alkalmas cikk jelent meg a manna.ro honlapon, szerzője bizonyos Parászka Boróka. Kíváncsian várom a MÚRE, a Diszkriminációellenes Tanács s más, erre hivatott szervek lépéseit. 

Utóirat: A haszonlesők, érdekből helyezkedők könnyen felismerhetők, hiszen majd mindig túllihegik szerepüket, ott sivalkodnak az első sorban. Jelen esetben is süt a cikkből Parászka Boróka igazi szándéka: reakciót kiprovokálni, s azáltal válni hőssé a maga obskúrus köreiben, hogy egy-két ember felháborodik és megírja véleményét. És ezúttal elérte célját, büszkén futhat kenyéradó gazdáihoz, mert ezt az ámokfutását már tényleg nem lehetett szó nélkül hagyni. 

S higgyék el, tisztelt olvasók: ma az ilyen emberek haladnak. 

Szondy Zoltán, Hargita Népe 

http://archiv.litera.hu/cikk_netnaplo.ivy?artid=6d202a71-063a-4c57-908b-190f2468df11&colid=ad705c6a-4a83-4a05-a7da-66af3f45ee0b

          Tajtékos napok. A postaládámat szétbombázták a kollégák, hogy mi is van ezzel az itteni magyarveréssel. Annyira fáraszt a téma, hogy megtorpanok a levél tárgyánál. Nem tudom eldönteni, hogy türelmesen válaszolgassak, vagy írjak egy közleményt a dologból: tessék már felfogni, hogy a számháborúnak vége, az emberek itt már rég megunták, és sosem élvezték a hasonló konfliktusokat. Hogy nem kell felülni mindenféle hülye propagandának. Aztán lehiggadok, mennyire, de mennyire nem az én történetem ez, mennyire, de mennyire nem Erdélyről szól mindez. Ha jól végiggondolom, a magyarországi híradókba, sajtóanyagokba csak akkor kerül be Románia vagy Szlovákia, ha valami jó zaftos-mumusos hírt lehet összetákolni. Jól felismerhető ellenségképpel, és mindig működő nemzeti szorongással. Saját fejünkből kinézni tilos és veszélyes!

          A Duna televízió mondjuk ebből az aligfésült nacionalizmusból él, erre építette fel a műsorrendjét, az arculatát, ezzel igazolja a létét. A magyar kultúrpolitika meg láthatólag beletörődött ebbe, hát lelkük rajta. Az már bosszant, hogy az Index is a lehető leghanyagabbul kezeli az ügyet, helyszíni információk helyett fürdik a retorikailag jól megtámasztott hangulatkeltésben „A tagbaszakadt verőlegények magyarokat gyalázó fenyegetéssel távoztak a helyszínről.“ írják, és már látom is magam előtt a tagba-szakadtakat (úgy kell nekik, szakadjon csak a tagjuk, az a nackó), a verőlegényeket. Még véletlenül sem görbehátú szőlőmunkások, vagy mélynövésű autószerelők az alanyok. Az pedig elő nem fordulhat, hogy különös ismertetőjel nélküli ismeretlen elkövetőkről legyen szó. Nem, ebben a mondatban minden benne van, fenyegetéstől a gyalázkodásig, Szárazajtától Trianonig. Minidráma. Semmi nem változik itt barátaim 1849 és Avram Iancu óta. Még a nagyon trendi magyar hírportálokon sem. Aztán jön a következő hír ugyanott, hogy nem is úgy volt. No persze megint nem az Index megy a helyszínre, csupán hivatkozik egy romániai hírforrásra, miszerint a dolog, állítólag, úgy kezdődött, hogy a támadók visszaütöttek az oláh-kurva-anyázásra.   Persze semmi bocsi a korábbi félreinformálásért, a másod és harmadkézből etetésért. Az olvasóban pedig megmarad a lényeg, hogy jó  lesz vigyázni, ezekkel a szlovákokkal-románokkal sosem lehet tudni.

          Este végigmegyek az 1990-es összecsapások helyszínein, Vásárhelyen. A legelevenebben megmaradt szövegemlék ezekből az utcai verekedésekből a “ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok” jelszava. Azt hiszem az akkori szervezők, román szélsőséges nacionalisták, nem is sejtették, hogy a magyar nacionalizmust ágyazták be évtizedekre ennek a konfliktusnak az emlékével. Milyen sokáig lehet még riogatni a vesztünkre törő románokkal! Azokkal a románokkal, akiket egyébként rég nem érdekel az egész román-magyar ellentét. Mert nincs is ilyen ellentét, a román társadalom nagy része békésen vendégmunkásként, emigránskén legelészik Nyugat-Európa mezőin, lehetőleg hátra sem néz. Csak mi maradtunk itt félelmeinkkel és konflitusigényünkkel. Ha a románokkal nem lehet valami jó feszültséget összehozni, akkor meg itt vannak a cigányok. A romániai magyar társadalom jelentős része boldogan adja át magát a cigányellenességnek, miközben még mindig a saját kisebbségi jogai fölött siránkozik. Ellenségek márpedig vannak.           Este az Office-ban találkozunk Tamás Etelkával, most jött haza „spanyolból“, lejárt az ösztöndíja. Még adósunk egy spanyol lapszámmal, bár mondja, hogy ott is a legnagyobb kérdés az, mi is a spanyol irodalom? Itt van például Javier Marías, remek dolgai vannak, neki nagyon bejön – mondja Etelka. Csak az a baj, hogy a spanyolok szerint nem elég spanyol, hát mit is kezdjünk vele? Kicsit reménytelenül nézek körbe a kocsmában, a falakon csupa-csupa zászló. Kínai, osztrák, török, román, miegymás. Magyar az nincs, azért ne feszítsük a húrt. Nem lehetne valahogy egy zászlómentes övezetbe kerülni? Hogy lebukna ez a sok-sok nemzeti irodalom, ha egyszer ki kellene teríteni a kártyákat. Csaba éjszakai tanácsa: ne fantáziáljak, ez ám a hungarikum. Ki-ki maradjon a kaptafánál és a verőlegényeinél.

Parászka Boróka