Hágótő - reggeli fényben

A Gyergyóditrótól Gyergyótölgyesig vezető 33 kilométer hosszú útszakasz nagyobbrészt köves, nyár közepén pedig poros, az erre utazók figyelmét ettől a gyönyörű környezet sem tudja elvonni. A ditrói újabb, éppen évszázados, magas, kéttornyú római katolikus templom közelében kell letérni, és miután magunk mögött hagyjuk a hosszú utcát, elfogy az aszfaltút is. A különben jól járható, alig gödrös úttestről vastagon száll fel a por, az augusztusi meleg reggelen az utas is kap belőle, a nyitott ablakon keresztül. Nagy autóforgalom nincsen ezen a részen, a teherszállító járművek valószínűleg elkerülik, ha tehetik, mert itt gyorsan haladni, netán száguldozni nem csupán a kanyarok, hanem az úttest állapota miatt sem lehetséges. Az elhaladó autók nyomán vastag porfelhő támad és lassan ülepszik le.

Völgyben kanyarog az út, néhol termetes pásztorkutyák emelik meg fejüket az út melletti bokrok tövében, ahová a hűvösség miatt feküdtek be. Egyik meredek oldalon szétszórva legelnek a tehenek, pásztoruk jóval tovább, az út szélén ülve várja be őket. Az erdős részek látványát lankás legelőké váltja fel, kisebb tehéncsordák legelnek, néhol olyan messzire, hogy az állatok csupán világos pontokként látszanak.

Ez a vidék az állattartásból él régóta, épületeiken is látszik, hogy erre rendezkedtek be. Egy-egy kisebb faház mellett nagy melléképületeket látni, általában azok is fenyőszálakból épültek, a pajták fölé méretes szénatartókat építettek. Egyetlen nyaraló típusú újabb épület jelzi, hogy nem minden földtulajdonos termelő.

Cengellér az első útba eső tanya, és aki a nyelvészet iránt nem is érdeklődik, annak is jelzi az út melletti Szent Gellért kápolna, miből is ered az elnevezés. A kanyaron túl újabb, hatalmas épületek vonják magukra a figyelmet, a tulajdonos évek óta szürkemarhákat tart. A legelésző termetes jószágok látványában most nincs részem, évekkel korábban, első erre jártomban bámultam az út közepéről nyugodtan néző nagyszarvú bikákat, jámbor szelídségüket.

Az út hol erre, hol amarra kanyarog, látszik, nem királyi mérnökök tervezték, hanem a természeti környezet döntötte el, az erre járók hol verjenek szekérutat annak idején. Szokott körülményként próbálom kezelni a mindent belengő port, az autógumik surrogása a köveken már nem is zavaró háttérzaj. Nem sok jármű zaja borzolja fel a végtelen csendet. Arra gondolok, a természet nyugalmához szokott ember számára talán éjszaka, vagy égiháborúkor, meg kegyetlen telekben válhat nyomasztóvá a nagy csend. Az útról is látható épületek egyikén-másikán látszik, hogy nem használják állandóan. Tudjuk, ezekből a szálláshelyekből alakultak ki a vidékbeli tanyák.

Lefele ereszkedünk a Putna-patak mentén, és egy kanyar után a szélesedő völgyben házak csoportját látom. Hágótőre érkeztünk. Román neve Hagota. A főút szinte egészen kikerüli, csupán pár ház épült melléje. 1956-től vált önálló településsé, közigazgatásilag Tölgyes község része. Jobbra térve beereszkedünk a patak mellé. Szokványos falukép fogad, régebbi és újabb meg felújított házak képével. Hajításnyi a távolság a központig, a jobbról befolyó patak mellett rövid utcára látunk rá. Mindkét völgyet meredek oldalak veszik közre, a dombok tövében az erdőre rúgó megkaszált területek látványa az általánosabban ismert gyimesi tájhoz hasonlít.

Az út a patak mellett fut végig, egy félig beszakadt, korlát nélküli betonhíd és a mellette lévő betondarabok jelzik, hogy a természet ereje az ember által tartósra tervezett építményeken is kifog. Kis templom a patak mellett, tovább új lakóház és hátsó udvarán gatter, majd az út, kaptatóval, visszakanyarodik a főútra. Péter Maria, a gyulafehérvári központú Caritas gyergyószentmiklósi kirendeltségéhez tartozó gondnoka szolgálati autója mellett vár. Két éve mindennapi munkájához tartozik, hogy lakhelyéről, Tölgyesből Recefalván át feljön Hágótőre is, és mások ügyes-bajos dolgát rendezi. A távolság 11 km, de buszjárat nincsen. Idős, többnyire egyedül élő személyeket látogat végig, betegeket szállít be az orvoshoz, másoknak gyógyszert vásárol, illetve ügyintézésben segít, egyéb apróságokat intéz el naponta, hogy ne kelljen ezeknek a tanyabelieknek mindegyre beutazni a községközpontba.

Úgy várják, mint családtagot. Követjük délelőtti munkája során, beszélgetésünk hol magyarul zajlik, hol románra váltunk át. Maria román származású, férje magyar, és az első mondatok után azzal mentegetőzik, magyarul nehézkesebben fejezi ki magát. Elmondja: ezt a szolgálatot a tölgyesi önkormányzat és Hargita Megye Tanácsa közös anyagi támogatásával működtetik. Visszatérünk a központba, a széles utca szélén hagyjuk az autókat, és egy közelben lakó nénihez indulunk.

Közben észreveszem, hogy a dombon, a temető fölött új köntösbe öltözve áll a harangláb, amit pár éve még régi állapotában fényképeztem. Az utca bal oldalán, a patakon túl megrogyott, elhagyott boronaház mellett legelni kikötött ló bámul minket. Új épület mellett haladunk el, fiatal családé, üzletet és kocsmát működtetnek, az udvar közepén, a teraszon gyerekek játszanak. A hátsó udvaron három férfi dolgozik a gatternél. A famegmunkálás a hatvanas évektől vált fő kereseti forrásává a hágótőieknek is.

A fakitermelés és -feldolgozás a leginkább kézenfekvő foglalatosság

Maria előremegy a következő ház kapujához. A kis udvar bal sarkában pajta, előtte felhasogatott és gondosan felrakott tűzifával. A háziasszony hangosan üdvözli Mariát, aki a ház előtti virágágyások mellett beszéli meg jövetele célját Ferenci Mária nénivel. Csatlakozva a beszélgetéshez, hamar kiderül, emberöltőnyi ideje él Hágótőn. Mária néni 1929-ben született a közeli Recefalván, és 1950-ben hozták ide férjhez. Rövid mondatokban beszél, közben beinvitál a lakásba. A fényképezés kedvéért inkább az udvaron maradunk – de el nem mulasztja hamar átöltözni, más blúzt venni és fejkendőt kötni, nyilván csak az idegenek miatt.

– Le van szegényedve Hágótő, öregekkel és özvegyekkel teli – jellemzi a település helyzetét. Bár az eddigi tapasztalatunkkal ez nem vág egybe, nem ellenkezünk, hiszen ő a valamikori településhez viszonyítja a mostani állapotokat. – Iskola van, de tanítás nincs – és ebből megértjük, mire céloz: 2-3 éve megszűnt a helyi oktatás, iskolabuszokkal viszik-hozzák a tanulókat, a tölgyesi iskola diákjait. A fia idejében 32 gyerek járt a hágótői iskolába – idézi fel. – Nem születik most annyi gyermek…

A 83 éves asszony 16 éve él egyedül, magas vérnyomása miatt állandóan gyógyszert használ, amit Maria, a falugondnok vásárol meg neki. – Ilyen a betegség, az öregség s az egyedüllét – jellemzi saját helyzetét. Felemlegeti, hogy korábban mennyit dolgoztak, a férje erdei munkás volt, állatokat tartottak: tehenet, disznót, majorságot sokat. Legnagyobb megvalósításuknak a házépítést tartja: – Milyen büszke voltam, amikor a házat felépítettük!

Épülő házat kettőt is láttunk a több, mint 50 portát számláló településen, sőt egyik házat nemrég hőszigetelték kívülről, az anyagi helyzetet részben tükrözi a helyiek azon igyekezete is, hogy lakóházaikat felújítják.

Mária nénit három gyermekkel áldotta meg a teremtő: két fiút és egy lányt szült. Fiai már nem élnek, lánya Ditróba ment férjhez, majd kitelepedtek az anyaországba. Egy évben kétszer jönnek haza – közli.

A ház előtti ágyásokban tíznél többféle virágot látok, az udvar tiszta és minden az idős háziasszony rendszeretetéről árulkodik. A nagyobb munkákra segítséget fogad, van nyugdíja, tehát anyagilag is önálló, nem szorul segítségre. Igaz, életében úgy élt, más hágótőiekkel együtt, hogy ilyen helyzet ne következhessen be.

Ferenci Mária

Nincsen helyben munkahely, említi fel ő is. A bár van két kiszolgálóval, és a bolt, tejcsarnok sincs – ennyi csupán. De aki ügyes, az megél – teszi hozzá, és megerősíti: a fiatalok megélnek. Maria, a gondnok hozzáfűzi: kevés család van, amelyik több tehenet tart. Az idősek a nyugdíjból élnek, több asszony a férje után kap utódlási nyugdíjat. Ismerős helyzet: az asszonyoknak otthon és a gazdaságban volt annyi munkájuk, hogy ne tudjanak alkalmazottként, állami munkát vállalni annak idején. Kollektív gazdaságot Hágótőn, a nagyon csekély megművelhető föld és a zord időjárás miatt nem alakítottak.

Ferenci Mária tényközlései jól jellemzik nemzedéke magatartását: nem is magáért, hanem a fiatalok helyzetéért aggódik. Arca, mozgása nem árulja el korát. A virágok melletti friss tárkonyt kínálja: ez már a sarjazás, zsengébb és puhább. A tárkonyról előhozódik, hogy nem mindenhol marad meg, úgy mondják, ahhoz lopni kell. – Én bémegyek, s lopjanak! – oldja meg a helyzetet kacagva. Végül tárkony nélkül búcsúzunk.

A központban, az üzlet mellett Mariát idősebb asszony állítja meg. Újabb tennivalóval bízza meg, és a nap során más esetben is megfigyelhettem: semmit nem jegyez fel, anélkül is észben tartja, mire kérték meg. Egyik utcában két szénásszekér állt meg, a férfiak talán az üzletbe indulnak. A másik utcában, a bár előtt két motorkerékpár jelzi: ilyen munkaidőben mindenki siet. Egy szekéren egész család indul szénázni, addig állnak meg, amíg valamit megbeszélnek az egyik fogatossal. Két lány tart az üzlet felé, Mariát románul köszöntik, és mivel mi, az idegenek is körülötte vagyunk, bennünket is így köszöntenek.

A falu alsó vége felé tartunk, kiérünk a főútra, ahol érkezésünkkor és az első fényképek készültekor a közeli ház udvaráról kijött a gazda, megérdeklődve, mi járatban vagyunk. Ismeri ő Udvarhelyet – mosolygott, amikor megtudta, honnan érkeztünk. Hiszen az UCECOM-ban tanult, a hetvenes években. Van négy esztendeje, hogy utoljára járt ott – számolgatta magában.

Lennebb az útról letérünk, a patakon át fahíd vezet a kapuig. Több helyen láttam: a kapu jelkép, nem zárják, itt nagy udvarra nyílik, hátrább áll a verandás ház, mellette nagy pajta, csűrrel. A ház előtt sok a virág. A háziak, a Habai család Maria érkeztére kijön a ház sarkához, ott beszélgetünk. Vilma néni 81 éves, és a szárazságra panaszkodik, pedig, mint mondja, kevés állatuk van, már öregek ahhoz, hogy teljes gazdaságot vigyenek. – Öregek és betegek – teszi hozzá. Szemét törölgeti, és nem tudom eldönteni: beleesett valami, vagy csak kiszolgáltatottnak érzett helyzetük, és a velük való törődés okozta meghatódottság miatt.

Habaiék és Maria

A kiskert mellett, a házhoz közel új pad van az udvaron. Talán az idegenek és a fényképezőgép miatt, az asszony a Caritas és Maria munkáját dicséri, pedig nem mi hozzuk szóba, és láthatólag nem is úgy nézünk ki, mintha ellenőrei lehetnénk Mariának. – Távol vagyunk mindentől – hangzik el itt is. A férj, Imre bácsi a közeli erdőkkel kapcsolatosan megjegyzi: – Még szebb volt, amíg nem irtották az erdőt. Majd a hektárra számított oxigéntermelést emlegeti, meg a klímaváltozást. – Csak a pénz számít nekik – állapítja meg –, nem érdekli a klímaváltozás őket. A „pénzes világról” pedig megjegyzi: az lett, de nem mindenkinek.

Az első udvaron jókora téglarakás, műanyaggal gondosan letakarva, hogy az eső ne ártson. Mellette, az árnyékban még harmatos a fű. A pajta padlásáról szürke macskakölyök figyel ránk. Üres a pajta, de a szénapadlás egyik része cserépig meg van rakva.

Vilma néni a fiatalokra tereli a szót. – Mi lesz velük? Mert nyugdíj se lesz!

A családnevükről pedig kiderül: Gyergyó környékéről származnak az elődök, arra élnek Habai nevet viselő családok.

Péter Maria indulna, mert még bőven van aznapra tennivalója. Azzal búcsúzik, hogy amikor beérünk Tölgyesre, keressük meg az otthonában. Hágótőn ugyanis nincsen térerő a zsebtelefon használatához. A községközpontba úgyis le kell mennünk, hogy a plébánost megkeressük. Ám őt is csupán a völgy alsó feléből lehet hívni, még Recéből sem.

A Központ

Tizenegyre jár már az idő, a forróság mind jobban érződik itt, az erdőkkel körbevett völgyben is. A patak vize sem hideg, csupán langyos. Vize kristálytiszta, medrében nem látni szemetet, műanyagpalackot, csomagolóanyagokat, mint sok más helyen.

A forróság azonban Hágótőn is gondot okoz az ivóvízzel. De erről csak később szerzünk tudomást, amikor visszakanyarodunk a faluba, és kávézni térünk be a bárnak nevezett helyre. Kisgyerekek állnak a kapuban, egyikük elmondja: mogyorót szedni indulnak. Meztelen felsőtestük egészségesen barna. A további beszélgetés azzal szakad félbe, hogy inkább elindulnak a domboldal felé.

A kinti teraszon többen is ülnek, bent a pultnál fiatalasszony, aki presszókávét főz nekünk. Közben autó áll meg a kapu előtt, árut hoz. A fiatalasszony öléből lekívánkozó kislány a nagyapjával játszik, egy pillapalackkal, és mezítláb jön-megy a hűvös padlócsempén. Kávétejet is kapunk, és mint megtudjuk, a tulajdonos felesége szolgál ki, ő hozta a tejet a kávé mellé. A belső teremben televíziókészülék is van, az ajtó mellett két idősebb férfi poharazgat. Az újabb vásárló, egy fiatalember hozzájuk szól, kezet fognak, ebből sejthető, hogy mind helybéliek. A férfiak később hozzánk is szólnak, aztán, véletlenszerűen, a fiatalasszonytól értesülünk az infrastrukturális hiányosságokról. Zsebtelefont nem lehet használni, mert nincs jel a környéken, csupán a jelerősítő készülékhez csatlakoztatott készülékükről tudják tartani a kapcsolatot egymással és a távollevőkkel, illetve a különböző hivatalokkal. Víz éppen nincs, nem folyik a csapból, mert a vezetékes vizük megfogyatkozott, így “kútba esik” a tervünk, hogy legalább kezünkről lemossuk a port. A kinti terasz vendégei hamar kicserélődnek, mi még rágyújtunk a hűvösben, mielőtt továbbindulnánk.

Szénázó Hágótőn

Mindenki magyarul beszél, ez azért tűnik fel, mert amikor Maria társaságában Ferenci Mária háza felé tartottunk, a minket kiszolgáló fiatalasszony is románul köszönt ki a kapuból. Rájövök, a legegyszerűbb logika szerint történt ez is: Mariát románul köszöntik, mi pedig magyarul beszélünk, hát hozzánk magyarul szólnak. Csupán az volt feltűnő számomra, hogy korábban, a központban a szénásszekérről lekászálódott egyik fiatalember, Mariához szólva, kissé számonkérő hangon kérdezte tőle románul: beszélsz magyarul? Válaszára, hogy magyarul és románul is, a másik férfi rögtön hozzátette, szintén románul: a férje magyar.

Elfogyott a kávé és a hideg ásványvíz, elbúcsúzunk és indulunk. Megtudtuk, hogy a környék egyik látványossága a Putnába jobb oldalról ömlő patak völgyében két kilométerre lévő vadásztanya, a diktátor is járogatott oda vadászni. Ma az erdészeti hivatalhoz tartozik és szálláshelyként működtetik.

A falu alsó vége felé tartunk, az iskolaépülethez. Jó nagy építmény, ám látszik rajta, hogy nem használják. A magyar tábla, melyen az áll, hogy tölgyesi kettes számú iskola, ferdén lóg a falon. Minden ajtaja bezárva. Mire a hátsó udvart és a közeli falerakatot szemügyre veszem, felénk közeledve, az út szélén meztelen felsőtestű, kalapos férfi zúgat egy gépet. Kiderül, kaszálógép, lépésben halad el mellettünk, előtte két nő, akik szénázni indulnak.

Újból végigsétálunk a patak melletti utcán. A kis templom udvarán szénát gereblyél össze egy nő. Fényképezőgéppel a kezemben megyek be a kapun, engedélyt kérve, hogy pár felvételt készítsek. A templom ajtaja zárva, ám a nő rögtön felajánlja, hogy kinyitja a templomot, ha belülről is látni szeretném – ha már a messziről jött idegent ez is érdekli. Egyszerű, kis épület, a toronytető alatt fecskefészekkel. A szomszédból hozza is a kulcsot, beenged, majd végzi a munkáját az udvaron. A padokat nézve, talán a falu nagyja el is fér egyszerre itt. Hágótőnek összesen 170 lakosa volt a 2002-es népszámlálás szerint, ebből 29 román nemzetiségű, de tudjuk azt is, 1966-ban még 323 személy élt itt. Az oltáron, a nyitott misekönyv mellett virág a vázában, az oltár mögött a megváltó képe, egyik falon a Szűzanya szobra. Bő fény, tisztaság és csend. A sekrestyébe bepillantva fénykép-összeállítást látok a falon a templomépítésről. Az időközben megfakult felvételek 1972-73-ban készültek.

Kint az utcán is csend van. Nyár közepén nem a kertekben, hanem a kaszálókon meg az erdőn folyik a munka. Elindulunk Gyergyótölgyes, a községközpont felé.

Az 1902-ben épített méretes templom közelében, a papi lakban találjuk Márton József plébánost, aki épp az Elszármazottak találkozója nevű rendezvény előkészítésével volt elfoglalva. Beinvitál a vastag falú, hűvös épületbe, hideg ásványvizet hoz, kávéval kínál. Aznap délután kezdődik a rendezvény, másnap a Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt templom búcsúünnepe lesz, a közösségi esemény nem pusztán vallásos tartalmú, hanem kulturális műsorokat is tartalmaz.

Márton József plébános (A szerző felvételei)

Az egyházilag hozzá tartozó Hágótőről összegzően állapítja meg: az utóbbi évek fellendülést hoztak. Elmondja azt is, hogy a hágótőiek, receiek azért kaptak meghívást a tölgyesi eseményre, mert ily módon is lehet csökkenteni az elszigeteltségükből fakadó hátrányt. Különben a gyerekek, akik a községközpontban tanulnak, már másként élik meg ezt, hiszen eleve kapcsolatba kerülnek a tölgyesiekkel is. A villanyhálózathoz 2000-ben kapcsolódott Hágótő, ez is nagy lépés volt az ottaniaknak, hogy az utóbbi évtizedek lemaradását behozhassák. Falugondnokság is működik. El is várják, hogy törődjenek velük – fogalmazza meg a nemrég itt szolgáló fiatal plébános. Kölcsönös fenntartások alakultak ki a tanyaiak és a községközpontbeliek között, főleg a tanyaiak mellőzöttsége okán – tapint a lényegre. Ezt az egymás ünnepein való részvétellel is lehet oldani.

Márton József derűs ember, közvetlen és bizakodó természetű. Több helyen szolgált már, van tapasztalata, amit itt hasznosíthat. Különben a tölgyesi pszichiátriai intézetnek is lelkésze, erről a munkáról is említés esik, főleg a tapasztalatai szintjén. A szakkifejezésekből lehet következtetni, hogy szakmailag is komolyan veszi ezt a feladatát, és nem csupán lelkészként tud viszonyulni a beutalt betegekhez.

Mivel Hágótőn senkitől sem kaptam választ, hogy honnan ered a településnév, a közben érkező fiatal kántor Farkas Aladár és dr. Janitsek Jenő Gyergyótölgyes története és névanyaga című könyvét hozza be a szomszéd szobából, hogy választ kaphassunk. A 2009-ben megjelent kiadvány szerint eredeti neve Hágótőalja volt, és területe Gyergyószentmiklós határához tartozott. Jó két évszázada jöttek létre az első nyári szállások, majd állandó lakosként is megtelepedtek, később ditróiak, újfalusiak és tölgyesiek is költöztek ide. Az utat a magyar állam 1885–92 között építtette. A múlt század közepéig „számos fafeldolgozó üzem működött, a szállítás iparvasúton történt”, tudjuk meg Farkas Aladár nyomán. A faluban is szó esett arról, hogy a férfiak régebb is fakitermeléssel foglalkoztak. Az ötvenes évektől fűrészgyár, deszkavágó, fafeldolgozó létesült, így telepedett, gyarapodott Hágótő. A földművelés csekély mértékű, és az irtásföldek többsége is csak legelőként, jobb esetben kaszálóként hasznosítható. A könyvben arról is említés esik, hogy korábban mészégetéssel is foglalkoztak a helyiek.

A születési arány jó: ebben az évben egy haláleset történt Hágótőn, ám négy gyereket keresztelt a plébános. Pályázati pénzt tudnak felhasználni a templom javítására, ezer lejt, ebből szeretnék újrafödni az épületet, és a plébános kiemeli: a hágótőiek hozzáállása nagyon pozitív, beszerezték, amit helyileg meg lehetett oldani. Idén falunapokat szerveztek – újságolja a plébános.

A déli forróságban csupán emlék a völgy reggeli hűvöse, elmúlt a káprázat. Helyette maga a való hagy nyomot bennünk: a hágótőiek mindennapjai, a kemény férfimunka, amiből az asszonyok is kiveszik részüket. Aki itt él, nem csupán társával és a fennvalóval, hanem a természettel is szövetkezik. Erős kötés ez, többnyire életre szóló. A nyugodt munka, a békés mindennapok kívülről rendkívül vonzónak tetsző máza azonban megtört életeket, tragédiákat is elfed. Irigyelhetjük azonban, hogy a gyermekek a természetbe születnek bele. Meg a munkabírók erejét és szívósságát, az idősek egyszerű bölcsességét, tisztánlátását, derűjét. A külön-külön életek itt a közösségben teljesednek ki, hogy jobb életkörülményei, szebb álmai legyenek minden hágótőinek.

P. Buzogány Árpád

Forrás:

http://kulturhon.szhblog.ro/2013/08/16/az-ur-es-a-termeszet-szovetsegeben-hagoton/